Pauszok gyógyítója

Nem kérek takarítást! - olvasható a papírrestaurátor szobájának ajtaján. Kis szobában nagy asztal, kiterítve több ívnyi pausz, rajta fekete vonalak, kézzel készült tervek: Élmunkás tér, Marx tér, Arany János utca – a 3-as metró Deák tér- Árpád híd közötti szakaszának grafikus intézkedési tervei 1968-ból. A fal mellett állványokon és polcokon repedezett sárga, barna és fehér papírtekercsek, kihajtott ívek, bögre és szemüvegek, radír és papírkefe. Itt dolgozik Feledi Zsuzsanna a Lechner Tudásközpont papírrestaurátora.

Mit csinálsz a Lechnerben?

Papírokat javítgatok. Használhatóvá, újra forgathatóvá és tanulmányozhatóvá tenni őket. Itt, a Lechnerben jellemzően pauszpapírok vannak tervrajzokkal, ezeket gyógyítom, mivel van egy hatalmas tervtárunk. De hoznak hozzám időnként egy-egy elszakadt könyvet is. A papírrestaurálás a főprofilom, de vágok paszpartut, kasírozok, szkennelek is.

Nézd meg ezt a tervet! Körülbelül 50 éves. Pauszra készült és több kis darabból ragasztották össze. Amint látod, celluxszal. Annakidején ez egészen jó ötletnek tűnt, sok ilyet láttam már, hiszen a cellux nem, vagy alig látszik és még szépen össze is ragasztja a pauszdarabokat. Hol itt a probléma? Ám eltelik néhány évtized és a szalag felső része elválik, a ragasztós oldal elszíneződik, megbarnul a ragasztó nyomán. Esetleg hátramarad egy nyúlós ragacs, ami mindent összeken, és minden mindennel összeragad. Ekkor kellek én. Először is letisztítom a ragasztómaradványokat, hogy visszaállítsam azt az állapotot, ami a cellux felhelyezése előtt volt. Azután van itt ez a speciálisan restaurátor munkához készült ragasztószalag, a fátyolpapír vékonyságú Filmoplast, amely egyfelől teljesen átlátszó mikor felhelyezzük és nem fényes másfelől megfelel az egyik alapvető restaurátortörvénynek: visszabontható. A visszabonthatóság nagyon fontos azért, hogy ne avatkozzunk be a műtárgy életébe véglegesen.

Min dolgozol éppen most?

Most van nálam egy kupac rajztekercs a földalatti és az első két metróvonal építésével kapcsolatban, tervrajzok a fúrópajzs útvonaláról, üzembehelyezési hálódiagramok, grafikus tervek. Az évtizedes összetekertség és hányattatás során a pauszok megöregedtek, kiszáradtak, meggyűrődtek és beszakadtak. Most ezeket szeretném olyan állapotba hozni, hogy újra megtekinthetők legyenek. Az a helyzet, hogy nem nagyon érek rá arra, hogy a tervrajzokat tanulmányozzam, hogy mit ábrázol a rajz. Inkább magát a papírt nézem, azzal van beszélgetnivalóm. A papírrostokra gyakran jobban emlékszem, mint a tervre, amit hordanak, ahogy mondják: nem látom a fától az erdőt. Más szemmel nézem a képeket. Föl kell írnom, különben elfelejtem, min dolgoztam, be kell írnom egy táblázatba, mit végeztem. Most éppen egy fúrópajzs járatkialakítási terve van soron a metróépítés hőskorából, és most is azt teszem, mint máskor, leválasztom a félig már felvált celluxot, ehhez néha pákát, elektromosan melegített szikét használok ott, ahol nehezen enged. Majd leszedem a cellux hordozórétege után visszamaradt nyomokat. Hogyha ezek szárazak, szikét használok, ha ragacsosak, akkor előveszem az atombombát, azaz a metil-etil-ketont és azzal látok neki. Ez egy olyan folyékony, aromás vegyszer, ami minden ragacsot leszed és ha nem is előnyös belélegezni, a papírt nem bántja.

Honnan kapod a munkát?

A munkát úgy kapom, hogy valaki kutatni akarja az adott dokumentumot, építési tervrajzot, kikéri az adott rajzot a dokumentumtárból. Csakhogy sokszor nem lehet kihajtani a megviselt, hétrét hajtott pauszt a teljes szétesés veszélye nélkül. Ilyenkor idehozzák nekem, hogy megtisztítsam, kinyissam, kezelhetővé tegyem. Érthető okokból a tervtáras kollégák, vagy a látogatók, akik kérték az adott tervet, félnek attól, hogy kárt tesznek benne, ha feszegetik és erőltetik a széttekerést. Van némi tapasztalatom, régóta ismeretségben vagyok a különféle pauszpapírokkal, de megesik az én kezemben is, hogy leválik egy-egy darabka, továbbszakad egy repedés. De ha valami leesik, nem hagyom elveszni, mindent visszaillesztek, helyreállítok, kisimítok. Van, hogy az élbe hajtott évtizedekig hever a raktárban, aztán nem lehet szétnyitni, ilyenkor egy csepp alkoholos oldattal kezelem az éleket egyenként, úgy hajtom szét az oldalakat. A kezeléstől rugalmasabbá válnak az öreg élek és nem törnek el. Az alkohol gyorsan behatol az anyagba és gyorsan el is párolog, nem viseli meg a pauszt. Nem úgy a víz! Hisz tudod, mi történik a pausszal, ha vízcsepp, vagy vizes festék, tinta, tusfolt éri. Száradás közben a pausz kivételesen apróra őrölt rostjai gyűrűs foltokba rendeződnek, kagylóssá zsugorodnak. Az így létrejövő egyenetlenségeket többnyire még nedves eljárással, vízben áztatással is egyenesen lehetetlen kezelni. Érzékeny és ravasz anyag.

Vannak kihívások ebben a munkában évek után is?

Új kihívás számomra a Lechnerben az, hogy itt inkább egyszerű állag helyreállítási feladatok vannak, azok viszont ipari mennyiségben. Itt nem lehetek olyan alapos. Nem foglalkozhatok teljes körűen egyetlen rajzzal, amikor vár több tucat másik. Fontos papírok, de nem egyedi felbecsülhetetlen értékű műtárgyak. Összességükben talán igen, de külön-külön nem. Nem annyira. Más ugye, a műszaki- és művészettörténeti jelentősége egy Eiffel-féle pályaudvar korabeli akvarell tervének, mint egy vízvezeték lefektetés harmadik kivitelezési vázlatának. De aprólékos, szívesen pepecselő emberként ehhez a helyzethez a gyakorlatban nehéz alkalmazkodnom. Hol többé, hol kevésbé sikerül. Gyakran előfordul, hogy tovább időzök egy darabon. Kivéve, ha égető a helyzet, ha például, fölszaladnak egy másolandó rajzzal, hogy azonnal tegyek valamit, mert nem veszi be a szkenner, vagy egyéb sürgős eset. Akkor gyors tudok lenni. De egyébként lassú vagyok. Ha belemélyedek valamibe, nehezen szakítok vele, szeretek pepecselni. És hogy nagy a monotónia tűrésem, az végül is hasznos az igazi restaurátor munkában.

A papír egy érdekes világ, rengeteget lehet róla mesélni. Például a pausz, mert azzal foglalkozom legtöbbet. A pauszok nagyon különböző természetűek, ha látszatra egyformák is. A kezdet kezdetén, amikor még nem is volt igazi pauszpapír, másolható tervrajz készítéséhez viaszozták, olajozták a papírt, úgy nyertek áttetszőséget. Azután jöttek csak az igaziak, amelyeket őrölt cellulózszemcsékből különböző technikákkal állítottak elő, utóbb már a műanyagokat is bevetve. És nagyon kényesek arra az állapotukra, ahogyan a gyárban szép simán lefutottak a szalagról. Például érzékenyek a levegő nedvességére, aszerint változtatják méretüket. A kasírozók nagy bosszúságára, hogy mást ne mondjak. Ebben egyformák, különben pedig nagyon körmönfontak és változatosak. Némelyik tisztításához ilyen radír jó, némelyikhez amolyan. Ilyenek vannak.

Te nagyon szeretsz a papírról beszélni!

Hát… A papír csodálatos, erős anyag, szokás alábecsülni a teherbírását. Például még akkor is, ha alig van benne kötőanyag, mint mondjuk egy egyszerű újságpapírban, lehet áztatni, tisztítani, ki lehet mosni. Vegyszerben is, vízben is. Nem két kézzel dörgölve, mint a ruhát, persze. De bírja. Még egy papír zsebkendő is. Mondjuk egy merítő szita segítségével, egy szűrőanyag alátámasztásával. És utána simára szárítani, vasalni. Érdekes, hogy mi mindenre képes a papíranyag. Akár bútort, újabban házat is terveztek már belőle. Az én területemen maradva, nekem adódott olyan feladatom, amikor nedves eljárással kellett olyan papírt tisztítanom és savtalanítanom - egy oklevelet – amelyen szárazbélyegző nyomat volt. A vízben szétázhatna a nyomat. Kerestem olyan anyagot a szakirodalomban, amely lefedhetné, megvédhetné. Végül egy alacsony hőre folyósodó kristályos anyagot, egy ciklododekán oldatot hordtam fel a pecsétre és így merítettem vízbe a lapot. Ez az anyag nem okozott bajt, mert néhány hét alatt szublimálódik. Vagyis maradék nélkül bomlik el, tűnik el a papírból.

Tudod, miért kell savtalanítani a papírt, tudod, miért sárgul és öregszik? A levegőben lévő szén- és kéndioxidok és a levegőben lévő pára, nedvesség, víz: ezek savakká állnak össze. Ezt fény és hőhatás még katalizálja. Ettől savasodnak, betegszenek meg, válnak törékennyé a cellulózrostok. Ezen lehet az áztatással javítani. A csapvíz is enyhén lúgos, már az is sokat tud segíteni a semlegesítésben. Persze a restaurátorok erre a célra még híg lúgokat is bevetnek. A mai minőségi papírok már mind felkészültebbek, lúgos pufferanyaggal készülnek, savmentesek.

Vannak anyagok, ragasztófélék, amelyek pedig visszaadják a papírban lévő rostok kötőerejét. Például az ismert tapétaragasztó, amit karboxi-metil-cellulóznak is lehet hívni, röviden „CMC”, amit a konzervátorok a hétköznapinál nagyobb tisztaságú változatban használnak. Ennek hasznos tulajdonsága, szemben az enyvekkel, hogy kevéssé oldódik meleg vízben, jól oldódik hidegben, és jó áteresztő képességű. Ennek köszönhetően a hideg vízben mosott papírt megóvja, ha áztatás előtt bevonom vele, míg a víz szabadon elvégzi jótékony semlegesítő hatását és minden esetleges kosz is szabadon kimosódhat a papírlapból.

Mit tudsz még kezdeni egy sérült tervrajzzal?

Nézzük! Például némelyik rajz már annyira szétesőben van, sőt, már szét is esett, esetleg hiányos is. Ekkor új hordozó hátlapot érdemes fölvinni rá. Külön erre a célra léteznek nagyon praktikus meleg vákuumprések, lamináló gépek is, ilyet használtam én is előző műhelyemben. Ezek fölmelegítik a ragasztóanyagot és a rétegek között vákuumot teremtve préselik össze az új hordozót, ami lehet vékony ún. fátyolpapír, karton, néha vászon, meg a sérült lapot a ragasztóval. Végül rá sem lehet ismerni az eredetire, újra szép sima és bátran forgatható lap lesz belőle. Természetesen ennek az eljárásnak is reverzibilisnek kell lennie, az restaurátor alapelv, hogy semmi visszafordíthatatlant nem teszünk a műtárggyal. Másik nagyon fontos elv a restaurálásban a nyomon követhetőség. Látszania kell annak, mi az, ami eredeti a dokumentumon és mi az, amit utólag tettek hozzá. Persze nem kell kirívónak lenniük, elég, ha ezek avatott szem számára láthatóak.

Miért van kiírva a szobádra, hogy nem kérsz takarítást?

Idegenkezű takarítás, pláne műtárgyak között egy műhelyben, nem teljesen veszélytelen. Ezért írom az ajtómra, lehet-e a szobámban porszívózni. Az asztalok, polcok szóba sem jöhetnek. Egy gyanútlan rendszerető takarító kitakarítana olyan kis csúnya papírdarabkákat is, amelyek még fontosak. Ezért kommandírozom a takarítást.

Hogyan lettél restaurátor?

Tán mert szeretek javítgatni. Szeretek nem eldobni, nem elvetni, megtartani. Végül is odakeveredtem. A Kisképzőbe jártam, kezdetben szobrász akartam lenni, de kerámia szakon végeztem. Azután kitanultam a fényképész szakmát, fotós akartam lenni. Fényképész üzletben, hatalmas öreg belebújós géppel csináltuk, mint tanoncok, az esküvői és igazolványképeket. Ilyenek már nem léteznek. Aztán dolgoztam fotósként az OMF-ben (Országos Műemléki Felügyelőség), illetve az Országos Műemlékvédelmi Hivatalban (OMvH) és a KÖH-ben (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal), vagyis a mai Forster Központ elődeinél. Azután elvégeztem a budapesti Képzőművészeti Főiskolát, amit akkor még nem hívtak egyetemnek, már grafikusként. De tanári képesítést is szereztem, mert az egyetemi rangja már akkor is megvolt a Képzőművészetinek, és akkoriban a művészeti szak mellé a tanárszakot kötelezően föl kellett venni. Így lettem mintegy mellesleg középiskolai ábrázoló és szerkesztő geometria tanár, rajz- és művészettörténet tanár.

2000-ben egy barátom javaslatára kerültem újra az OMF-hez, pontosabban az annak utódjához tartozó Építészeti Múzeumhoz. Elődöm rokkantnyugdíjba kényszerült tüdőfibrózisa miatt. Csúnya betegség, szakmai ártalom következménye is lehet, öreg papírokon megtelepedő veszélyes penészek, porok, restaurálásnál használt belélegzett ártalmas vegyszergőzök könnyen előidézhetik. Elsőre kiállítás előkészítő grafikusként és művészettörténészként vettek fel. Szép paszpartukat vágtam, kasíroztam, de nyilván a kezdetektől tisztítanom és javítgatnom kellett a kiállítandó rajzokat és fotódokumentumokat is. Ottmaradtam, beletanultam. Jártam restaurátorműhelyekben, ma inkább workshopnak mondanánk ezt, szereztem és tanulmányoztam szakirodalmat, külföldit és magyart, megtanultam kémiával és könyvkötészettel foglalkozó könyvet magánszorgalomból. De kiváltképp pausszal foglalkoztam. Aztán a múzeum átalakulási folyamatának egy pontján ide kerültem a Lechnerbe és itt is maradtam.

Mi volt a kedvenc munkád itt a Lechnerben?

Kedvenc? Talán nem volt. de minden újszerűt, minden apró kihívást szeretek. Élveztem például, amikor A4-es kartotékokat kellett valami rettentő tömegben digitalizálni. Végtelennek tűnő folyamat. Úgy kalkuláltuk, legalább félévig kitart majd. Mindenféle apró trükkökkel tettem szaporábbá ezt a gépies munkát: úgy rendezni mindent, hogy villámgyorsan kézre álljon, széktámla leszerelése, hogy útban ne legyen, sorozatba rendezni a kartotékok sorozatba rendezése úgy, hogy egyszerre áthajtható legyen, - ilyesmi, nevetségesen apró dolgok. Végül két hónap alatt végeztünk, ez tetszett. Bírom a monotóniát, sőt engem megnyugtat, de a kihívások fölpiszkálják az érdeklődésemet. Szeretem az ügyes kombinációkat, a lendületes válaszokat. Bármiben.